Meleg a télben – Fűtés egykoron és ma

0
268

Ismét beköszöntött a tél, röpködnek a mínuszok. Egyelőre még csak zúzmara lepte be a fákat, de már fázósan húzzák össze magukat a megállóban az emberek, mégoly meleg kabátjukban, cipőjükben is. Jól temperált szobájukba érve aztán hamar elmúlik arcukról a hideg okozta pír, s ritkán gondolnak elődeik – s kevésbé szerencsés kortársaik – téli megpróbáltatásaira.

I. Fűtőeszköz, fűtésmódok

A hideg elleni védekezés a legelemibb életszükségletek közé tartozik. A természeti viszontagságok ellen védekezve az ember ruhával fedi testét, lakhelyét pedig tűzzel melegíti. A középső paleolitikumban (kb. 100-45/40 ezer éve) élt elődeink már tüzet raktak barlangjukban, kunyhójukban. A Neandervölgyi emberek (100-35 ezer éve) pedig már állandó helyen tüzeltek: a nyitott tűzhely a kunyhó központi helyére került, s a korábbi felszíni tűzhelyekkel szemben általában földbe mélyítették, gödörbe rakták. A tűz köré rakott kövek átizzításával még a meleget is megpróbálták „raktározni”. A szabad tűzhelyű fűtés egészen az elmúlt évszázadokig élt.

Légfűtés Rómában

Az ókori civilizációk közül Róma érdemel említést, bár Itáliában nagyobb gondot jelentett a nyári forróság, mint a pár hetes téli hideg. A mediterrán hűvös ellen hordozható parázsüstökkel, faszén tüzelésű melegítőkkel védekeztek. Róma legnagyobb újítása azonban a központi légfűtés (hypocaustum) „feltalálása volt. (A nagy közfürdők hypocaustumok nélkül elképzelhetetlenek voltak.) E fűtéssel a helyiségek padlója és fala körben fölmelegedett, a befűtendő légtérben egyenletesen 22—25 C-ot tudtak biztosítani éjjel-nappal. De Itáliában még a leggazdagabbak is csak módjával éltek e lehetőségekkel. A birodalom északi provinciáiban azonban a légfűtés mind a városokban, mind a villákban (pl. Balácapuszta) gyakori volt.

Az antik hypocaustomok egyszerűsített változata a középkorban is tovább élt (egyes kolostorokban, várakban, városházákban), igaz, általában csak egy helyiséget fűtöttek így. Ott is csak a fűtőkamra födémébe fúrt lyukak környékén érezhette az enyhet adó meleget a fagyoskodó.

Kályhakereskedés hirdetése, Pesti Hírlap Naptára, 1912

Nyílt tűzhelyek

A középkori paraszt és polgár otthonában azonban évszázadokra még a nyílt tűzhely maradt a melegedés (és főzés) egyedüli eszköze. (A fűtés kezdettől szoros kapcsolatban állt a sütéssel-főzéssel, hiszen az erre szolgáló tűzhely volt egyben az egyedüli meleget adó „eszköz” a házban.) Kémény nem lévén, a füst a tető nyílásain vagy a nyitott ajtón távozott a lakhelyről.

12. század: kályhák

Az életminőség szempontjából a döntő változást a kályhafűtés és a füsttelenített szoba megjelenése hozta. A szobakályha a 12. században az alpesi tartományokból – Dél-Tirol, Karintia, Stájerország, Svájc – indult villámgyors diadalútjára Észak-Európa felé. Először a várak s rövidesen a kolostorok vették át, valamivel később a városok, végül a falvak – persze elsősorban a tehetősek otthonaiban tűnt fel. Az enyhébb éghajlatú országokban – a Földközi-tenger és az Atlanti-óceán partvidékén – a kályha nemigen honosodott meg, ott a kandalló terjedt el. (Az antik örökségként tovább élő légfűtés azonban a 15. század második felére eltűnt.) A korai kályhák igen rossz – mai kifejezéssel élve – „hatásfokkal” működtek, falták a fát, a hő java viszont a füsttel együtt elillant a kéményen át. Meleg is csak a kályha közvetlen közelében volt, ott is addig, amíg a tűz lobogott. A kályha mindazonáltal nagy könnyebbséget jelentett: az emberek a téli nappalokat már fűtött és füsttelen helyiségekben tölthették – aludni azonban még sokáig a fűtetlen kamrákban tértek.

Távfűtő berendezés szivattyú- és főgőzelosztó állomása a századfordulóról

A kastélyokban terjedt el a 18. századtól a kívülről fűtős kályha, amely a fűtéssel járó piszoktól (hamuzás, tüzelő törmelékei, füst) mentesítette a lakószobákat. Használtak persze továbbra is a nyílt tüzű kandallókat. A paraszti otthonokban a sárkemencék voltak általánosak. A kemence testét rendszerint sárból vagy fából készült padka vette félkörívben körül, mely ülő- és fekvőhelyül is szolgált.

Az 1560-as években megjelent a vaslemezes takaréktűzhely („sparhelt”) is, aminek egyik oka éppen a faállomány vészes fogyása volt. A hengeres öntöttvas kályha azonban csak 1830 körül, méghozzá Bécsből terjedt el Európa-szerte. A vaskályha tette lehetővé az addig szinte kizárólagos fűtőanyag, a fa helyettesítését a magasabb kalóriaértékű kőszénnel. A karlsruhei Meidinger cég utántöltő szén- (majd koksz) kályháit 1870-ben dobta piacra.

19. század: központi fűtés

A technikai megoldások tökéletesedésével a sűrűn lakott városokban megjelent a központi fűtés iránti igény. Ezzel már nem az egyes otthonokat, hanem egy-egy (bér)ház lakásait lehetett fűteni. A századfordulón levegő, víz, gőz és ezek kombinációi képezték e rendszerekben a „melegvivő” anyagot. A légfűtés – melynek kezdete a már említett ókori hypocaustumra nyúlt vissza – bár olcsó és kényelmes volt, számos hátránnyal bírt: a friss levegőt vezető csatornából ártalmas talajgázok, fertőző nedvesség kerülhetett az otthonokba; a meleg levegő ventilátor nélkül legfeljebb tíz méterre volt vezethető, a fűtés kikapcsolásával pedig a szobák hamar lehűltek stb. Magyarországon az első központi légfűtést 1823-ban szerelte fel Hacker Lambert építőmester Pesten. Szórványos esetektől eltekintve csak az 1870-es évektől kezdett terjedni, a századvégre a fővárosban az épületek alig 6%-ában volt felszerelve.

A tőzegtégla téli tüzelőként szolgált. Pesti Hírlap Vasárnapja, 1936

Ez időben a légfűtést kombinálták a szellőztetéssel is olyan középületeknél, ahol nagyobb embertömeg gyűlt össze (pl. színházak, templomok, üléstermek). Budapesten a Parlament mellett az Opera, a Zeneakadémia, az Újvárosháza közgyűlési terme és több más, a „boldog békeidőkben épített középületükben alkalmazták a fűtő-hűtő rendszert. A gőz- és melegvizes központi fűtés már a technika fejlettebb színvonalát tükrözte. James Watt 1784-ben gyári helyiséget fűtött fáradt gőzzel; a melegvíz-fűtés első nyomai pedig a 19. század elejéről vannak. A technikailag egyszerűbb légfűtéssel szemben a két utóbbinál kazánokra, csővezetékre és fűtőtestekre volt szükség. Legfőbb előnyének azt tartották, hogy az egyes háztartások mentesültek a tüzelő beszerzése és a fűtés igencsak fáradságos munkájától. Megszűnt vele a szén és a hamu okozta kosz, a hőmérséklet is egyenletes lett az egész lakásban. (Érdekes kérdés persze az emberek eltérő hőérzete az egyes korokban.) A központi fűtést azonban túlnyomóan a jómódú lakosság engedhette meg magának.

20. század: távfűtés

A következő lépést a tömb-, illetve távfűtés jelentette. E rendszerekben a fűtés nem az egyes épületekben történik, hanem egy központi telepről csővezetékben juttatják el a meleget szállító vizet vagy gőzt a fűtendő épületekbe. Az első távfűtőmű az USA-beli Lockport-ban épület meg (1878). A Steam Company 1897-ben New York egyik városrészében kísérletezett távfűtéssel.

A távfűtésről száz esztendeje folyik a vita a szakemberek és a használók között. A mellette érvelők nem „olcsóságát” emelik ki, hanem azt, hogy hőforrások vizét, illetve egyéb üzemek veszteségbe menő hőmennyiségét is hasznosítani lehet vele. Környezeti szempontból is kedvező megoldásnak tűnt: jóval kisebb a korom- és füstképződés, a szén- és a hamuszállításból, tárolásból eredő légszennyezés. Az ellene szólók a hőszállítás során fellépő nagy hőveszteséget, valamint az egyedi, háztartásonkénti szabályozás és fogyasztásmérés nehézségét róják föl.

Tüzelőgyűjtő akció, 1933. december

Magyarországon meglehetős késéssel épült ki a távhő. Budapesten 1960-ban, az új lakótelepek építése ellenére, a lakások mindössze 0,9%-a volt távfűtéses. Egy évtizeddel később már a fővárosi otthonok 7,8%-ában a távfűtés, 12,1%-ban pedig a gázfűtés adta a meleget. A korszerűbb fűtést lehetővé tevő vezetékes gázellátás – az utóbbi másfél évtized községi közművesítési akciójáig – meglehetősen elmaradott volt. (1965-ben vezetékes gázt a nagyobb városok mellett csak 27 – zömében Zala megyei – község háztartásai használhattak.)

Fa, tőzeg

A legősibb s egyben a 20. század elejéig szinte kizárólagos fűtőanyag a fa volt. A falusi lakosság évszázadokon át gyűjtötte a rőzsét, melyet a kemencében, főzőpadkán égetett el, illetve hasábfát rakott a tűzre. A fa mellett eltüzelték a haszonnövények egyes részeit (szőlővenyige, gabona-, kukorica-, és napraforgószár, kukoricacsutka) is. A víz menti vidékeken a sás és a nád volt az elsődleges tüzelőanyag – a folyószabályozásokkal és lecsapolásokkal azonban jelentősége csökkent. Kényszerűségből a szárított állati trágya is a meleg forrása lehetett, sőt a trágya szalmával, törekkel keverve tőzegként kimondottan tüzelési célra készült. (Az intenzív mezőgazdasági termeléssel a tőzegtüzelés is visszaszorult, a trágyát inkább a talaj javítására használták.)

Kőszén

A kőszéntüzelés (fekete-, barnaszén, lignit, koksz) alig több, mint száz éve indult igazán hódító útjára, először a kiépülő vasút, a gőzhajózás, az ipari fejlődés – kohászat, széntüzelésű erőművek, majd gázművek – igényeit kielégítve. (Magyarországon a szénbányászat termelése csak az 1870-es évektől növekedett.) Lakások fűtésére a szenet az első világháború után kezdték szélesebb körben használni Budapesten és a vidéki városokban, de csak a második világháború után országszerte. Addig vidéken a fafűtés maradt a döntő, bár ezzel is takarékoskodni kellett. A trianoni területi veszteségekkel ugyanis az ország szén- és fabehozatalra szorult. (Emlékeztetőül: Trianonnal az ország szénvagyonának 2/3-ad része, ráadásul a nagyobb fűtőértékű szénkészlet zöme került a határokon túlra. A /Horvátország nélkül számított/ 13 millió kat. hold erdőből pedig alig 2 millió kat. hold maradt).

A rendelkezésre álló erdőségek a tűzifaigény 40%-át fedezték, a gyengébb minőségű barnaszenet és lignitet pedig meglehetősen rossz hatásfokkal tüzelték el a háztartásokban, megfelelő kályhák hiányában. (A már említett Meidinger-kályhák a hazai széngázdús barnaszenek elégetésére nem váltak be.) A széntüzelés terjedését nagymértékben gátolta az is, hogy vidéken gondot okozott a vasúttól távolabbi helyekre a szén szállítása; évtizedekbe telt elégséges Tüzép-telepi hálózat kiépítése.

Az egyre növekvő lakossági energiaigény – és a környezetvédelmi szempontok: füst, korom, hamu mennyiségének csökkentése – kielégítésére megoldásnak tűnt a szénhidrogének (fűtőolaj, földgáz) fokozottabb alkalmazása. Vidéken az 1970-es évektől nagy kincs volt az olajkályha – bár közeli emlék még az ugyancsak gyéren működő Áfor-kutakhoz zarándoklás, benzineskannákkal. Napjainkra mindenesetre a központi és távfűtés a nagyvárosokban, a gáz- és olajfűtés a kisebb településeken is háttérbe szorította a szobakályhákat.

A többszöri olajárrobbanás és energiaválság azonban ismét kérdőjeleket vet föl a jövőt illetően.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide nevét